1. A fantasy feltérképezése

Amikor az olvasó betéved egy könyvtárba vagy könyvesboltba, már nem tűnik újdonságnak, hogy külön kategóriaként ott várja a fantasy.

Ezt a címkét évtizedek óta ragasztjuk könyvekre, és a jelek szerint a könyvárusok, a könyvforgalmazók, a könyvtárosok, de még a szerzők is ösztönösen ráéreznek, hogyan kell az effajta jelölésű polcokat gyorsan és hatékonyan feltölteni.

Pedig a kérdés talán nem is olyan egyszerű.

Az irodalomtörténet egyik vitatott kérdése, hogy honnan számít a fantasy külön zsánernek, hol szakad el a klasszikus értelemben vett gótikus, romantikus, fantasztikus irodalomtól, hol érintkezik a mágikus realizmussal, hol van átfedés mítoszok, mesék, (ál)történelmi regények, a tudományos fantasztikum és más műfajok között. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a viszonylag fiatal (alig két évszázados) modern fantasy évtizedről évtizedre, évről évre hozza létre és formálja irányzatait, szubzsánereit, témáit és formanyelveit – beleértve (látszólag paradox módon) a realizmust is. A fantasy fejlődése sínylette meg talán a leginkább a kereskedelmi céllal gyártott művek (elsősorban a kényszeresen fix panelekből építkező szerepjáték-irodalom) rendszeres tömegtermelését, ez pedig a kritikai megközelítést jócskán megnehezíti.

A polcok szinte mindig tele vannak az eredetiség szikráját sem mutató utánzatok utánzataival és a trendeket meglovagoló gyorstermékekkel. Emiatt a fantasy marginális, jelentéktelen, csakis az olcsó szórakoztatás miatt létező, eszképista kategóriának tűnik, amelyben ugyanazok a témák, fordulatok, díszletek váltakoznak. Ez, tulajdonképpen egy egész zsáner előítélete.

Ursula K. Le Guin a védelmére siet: „a klasszifikáció hasznos – hasznos az olvasóknak, akik szeretnek egy bizonyos fajta fikciót olvasni egy bizonyos fajta témában, és szeretnék tudni, hol található ez a könyvesboltban vagy a könyvtárban”, de: „a zsánernek egyáltalán nincs haszna értékkategóriaként, és nem is szabadna így használni. Mégis, a zsáner vagy a kategória koncepcióját arra használják, hogy az el nem olvasott irodalmat értékeljék. Hogy kiszűrjék az igazi könyveket – vagyis, a realisztikus fikciót – az „alsóbbrendű irodalomtól” […]. A történetmesélés legrégebbi és legelterjedtebb formáit (leszámítva a realizmust, de beleértve a fantasy-t) így gettóba zárják. A kommersz és az igénytelenség viszont Le Guin szerint nem korlátozódik a zsánerirodalomra. A valóságban játszódó, de bármilyen rossz könyveket egy polcra teszik a nagy irodalmi klasszikusokkal, míg a legjobb, legerényesebb fantasy-regényeket a fantasy-ről alkotott előítéletek alapján ítélnek meg – olvasatlanul.[1]

A fantasy-ről alkotott „látatlan általánosítások”, téveszmék szerinte valahogy így épülnek fel: 1. A karakterek fehérek. 2. Afféle középkorban élnek. 3. A jó és a rossz közötti harcot vívják. Mindezt azonnal cáfolja: 1. A karakterek legalábbis a borítókon fehérek, még ha a szövegben nem is. 2. A fantasy világa kitalált világ, nem találjuk meg a térképeinken, és vagy hasonlít, vagy nem a középkori Európára (nagyon sokszor egyáltalán nem). 3. A jó és a rossz harca univerzális és gyakori tematika, de ezt a képet főleg játékok és filmek terjesztik el, gyakran egyáltalán semmilyen harcról nincs szó.[2]

Íme a paradoxon magja. A fantasy angol szó, jelentése: képzelet. A képzeletnek elméletileg nincsenek határai, mégis megvannak a rögzült, nem túl változatos benyomásaink a szóról. Kard, varázslat. Mitikus lények. Nem létező birodalmak. És a dilemma újabb rétege: ha a képzeletnek nincs határa, akkor vajon bármi megtörténhet? Ha bármi megtörténhet, akkor komolyan vehető irodalomról beszélünk?

Le Guin amellett érvel, hogy a fantasy hihetősége a zsáner alappillére. Hogy a gyermekirodalomban ennyire népszerű tematika, nem véletlen, még a legfélelmetesebb szituációkban is azt sugallja: a megalkotott világnak szabályai vannak (a valóság pedig olykor sokkal félelmetesebb, kiszámíthatatlanabb). A fantasy igyekszik olyan világot megteremteni, amelynek értelme, belső integritása, áttekinthetősége van. J. R. R. Tolkien évtizedekkel azelőtt alkotta meg A Gyűrűk Ura háttérvilágát, földrajzát, mitológiáját, hogy a regényt megírta volna. A szerző hite az általa teremtett világban maga a fantasy minőségének egyik mércéje.[3]

Ismét: a fantasy angol szó, és hagyomány szerint a legnagyobb hatású szerzők és művek az angolszász irodalomból ismerősek. De vajon a fantasy megnevezéséből adódó jelentés nem implikálja, hogy bármit és bárkit befogad, és hogy a lehetőségek határtalanok? A huszonegyedik században vajon mennyire nemzetközi ez a fajta irodalom? És persze: hogyan viszonyul ehhez a magyar olvasóréteg, a magyar irodalomtörténeti kutatás, vagy maga az irodalomkritika?

Átpörgetve a különböző beszédfórumokat, kritikai oldalról nincs igazi párbeszéd, a polémia sokhelyütt még mindig ott tart, hogy a fantasy lektűrirodalom-e, vagy sem.[4] Akadtak természetesen kísérletek tanulmányok, bibliográfiák, akár tematikus folyóiratszámok (Prae 2003/1-2.), beszélgetések (POPJAK)[5] keretén belül a fantasy érdemi feltárására, de ez a megismerési folyamat mindig szakaszos, nehézkes, felületes, alig használható. A kiadók, szerkesztők, akik ismerik a területet, előszóról előszóra, kiadói tervről kiadói tervre próbálnak rámutatni, hogy bár a fantasy saját lektűrjeinek súlya alatt roskadozik – persze, melyik irodalom nem –, az érték ott van, az előítélet pedig csak arra jó, hogy meg se próbáljuk szétválasztani az ocsút a búzától.

Kleinheincz Csilla szerint „a „spekulatív” és a „fantasztikum” önmagukban elméletileg nem számítanak minőségi jelzőnek: csupán tömegigényeket kiszolgáló képviselői keltik manapság azt az illúziót, hogy a műfaj kizárólag – a klasszikus, tündéreket, királyokat és sárkányokat felvonultató, ám ezen mitikus, szimbolikus elemeket újszerűen kombinálni képtelen – kiüresedett formában létezik. A spekulatív irodalom (s kategóriájának elemei: a science fiction, a fantasztikum, a horror, a mágikus realizmus…) a valóságban sokkal változatosabb. Az emberi képzelet szabad játéka ez, s kiemelkedő darabjai nem merevedtek bele a műfaj önnön kliséibe. A racionalitás hétköznapi világából kilépő, ám abban gyökerező fantasztikus szimbólumok, események mélyen emberi problémákat, sorsokat, viszonyokat, múlt- és jövőképeket tárgyalnak, s mivel nem csak az ész, hanem a szív nyelvét is beszélik, katartikus olvasmányélménnyel szolgálnak olvasóiknak. […] A spekulatív irodalmat nem érthetjük meg legjelesebb képviselőinek ismerete nélkül.”[6]

Az egyes művek népszerűsége ellenére a fantasy irodalomtörténetével hazánkban nagyon kevesen foglalkoznak, a különböző fantasztikumra szakosodott folyóiratok, mint a Galaktika inkább a tudományos-fantasztikus irodalmat (science fiction) részesítik előnyben, a fantasy jelentős művei és szerzői pedig késve, akadozva, méltatlan körülmények között jelennek meg, még A Gyűrűk Ura filmváltozatának népszerűsége után is. A Mitágó-erdő közel három évtizedes késéssel került a magyar olvasók elé, a hat évtizedet késő Gormenghast-trilógiának pedig csak az első részéig jutott a hazai kiadás. Michael Moorcock és Peter S. Beagle életműsorozata mind elakadt néhány kötet után, és akkor még nem is beszéltünk az angol nyelvterületen túli írók reprezentáltságáról.

Ha egy magyar olvasó arra vállalkozik, hogy feltérképezze és helyesen értékelje a fantasy-irodalomtörténet ténylegesen jelentős műveit a szénakazal mélyén, komoly kutatómunka és hosszas utánaolvasás után tud csak rendet tenni a szerzők között, megismerni a hatások kronológiáját és távlatait. A kilencvenes évek elején válogatás nélkül, gyakran egy sorozatban, ömlesztve jelentek meg klasszikusnak számító szerzők (az amúgy is zavaros Weird Tales-éra kiváló és kevésbé kiváló ponyvaírói), szerepjáték-irodalomnak se nevezhető filléres kalandok, vagy angol álnéven írt jobb-rosszabb magyar gyorstermékek, engedély nélküli folytatások, jó és rossz fordítások vegyesen. Többnyire nem túl vonzó borítókkal, rossz minőségű papíron.

Ennek az egyedüli hátránya, hogy a nagyobb hatású szerzők közül tényleg sokan megjelentek, de a körülmények miatt meg kellett feledkeznünk műveikről.

Ez némiképp megváltozott a 2000-es évek fordulóján, részben A Gyűrűk Ura és a Harry Potter (film)sikerének köszönhetően, részben pedig azért, mert a kiadók is belátták, hogy a válogatás nélküli fantasy-dömping nem kifizetődő. A Delta Vision kiadó életműsorozatokba, díjnyertes és színvonalas regények kiadásába kezdett, az utóbbi években pedig akár egy évszázaddal korábban alkotó írók műveit is gondozza kiadói műhelyén keresztül.[7] Nagyobb kiadók, mint az Európa és az Alexandra végre igényes kötetekkel járulnak hozzá a fantasy-kánon hazai gyűjteményéhez, az olyan kiadók pedig, mint az Agave, a FuMax, a Gabo, a Galaktika és a Könyvmolyképző pedig komoly odafigyeléssel fordulnak a fantasy felé.

Ez viszont még mindig nem jelenti azt, hogy teljes a rend és a tisztánlátás az olvasók között; gyakran felmerül a kérdés, hogy mit is érdemes olvasni, nem csak a színvonal és a hatások kutatása miatt, de gyakran egyéni olvasási preferenciákhoz is nehéz műveket rendelni. Könyvesboltokban, könyvtárakban a fantasy címke alatt előfordulnak a fantasy teljesen legitim alzsánerei, de itt találjuk meg a szerepjátékokhoz írt kalandmodulnál alig jobb tömegtermékeket, a piaci szegmensbe pozicionált más jellegű műveket, és ezzel együtt: sok jó fantasy meg sem található a fantasy-szekcióban, mert egyszerűen „nem tűnik annak”, vagy szerzőjét általában máshová szokták sorolni.

Az internetes magazinok elterjedésével természetesen már könnyen tájékozódhatunk (számos magyar oldal szenteli teljes figyelmét a fantasztikumra: Endless.hu, SFmag.hu, Fantazmo.hu, stb.), de a cikkek, könyvismertetések és esetleges tanulmányok évekig visszanyúló archívumai között kutatva éppen olyan vegyesség mutatható ki, mint a könyvesboltok és könyvtárak polcain.

Egy új olvasó jogosan teszi fel tehát a kérdést: mi is a fantasy?

A mai értelemben vett fantasy-regények előzményeként a különböző szakirodalmak a gótikus-fantasztikus irodalmat, annak közvetlen elődjeként a romantikus irodalom mesésebb-varázslatosabb műveit említik, de a fantasy egyenes ági leszármazottja a lovagregényeknek és a különböző népmeséknek, mítoszoknak, hősénekeknek és legendáknak is.

Természetesen, mindezektől független műfajról van szó, amelynek gyökereit nem csak teljességre törekvően, de még röviden is nehéz összefoglalni.

Az első lényeges feladat tehát elkülöníteni a fantasy-irodalmat a fenti kategóriáktól, vagyis definiálni magát a fantasy-t.

Az Oxford online szótára viszonylag rövid, egyszerű meghatározást ad: „Képzeletgazdag fikciós zsáner, amelyben varázslat és kaland szerepelnek, és többnyire egy másik, nem valódi világban játszódnak.”[8] A John Clute-féle The Encyclopedia of Fantasy így fogalmaz: „A fantasy szövegében önmagában koherens narratíva. Amikor ebben a világban játszódik, olyan történetet mesél el, ami lehetetlen egy általunk észlelt világban; amikor egy másik világban játszódik, az a másik világ lesz lehetetlen, bár a történetek, amelyek ott játszódnak, lehetségesek a saját szabályainak értelmében.”[9]

Azok az apologetikusok, akik a fantasy (mint tömegirodalom) elleni támadásokkal szemben érvelnek, rámutatnak, hogy Homérosz, Milton, Goethe, Swift, és az irodalom más nagyjai is fantasy-t írtak; persze, ez nyilvánvaló csúsztatás. Tzvetan Todorov meghatározása szerint a fantasztikum „nemcsak valamilyen különös jelenség létét feltételezi, mely habozást vált ki az olvasóból és a hősből, de egyfajta olvasásmódot is feltételez.” A lényeg, hogy az olvasásmód ne legyen se „költői”, se „allegorikus”.[10] Az olvasó a fantasy esetén elfogadja a fantasztikum vagy fantasztikus világ prózai jelenlétét (bár a fantasztikumra adott reakciója sokféle lehet), vagyis a fantasztikus történetnek önmagában is helyt kell állnia. Michael Moorcock viszonylag jól körülhatárolható kritériumok alapján választja el a fantasy-irodalmat a mítoszoktól, népi meséktől, a lovagkori románcoktól, szatíráktól és allegóriáktól:[11]

  • A műnek szerzője, saját szövegvilága és irányvonala van.
  • Majdnem mindig prózai műről beszélünk, amely az adott kornak, adott közönségének és adott ízlésnek íródott.
  • A népszerűség és szenzáció eszközeivel teszi elérhetővé alapvető témáit.
  • Ritkán olvassák ezeket a műveket az adott kor ízlésváltozása után.

Lényeges elem a varázslat, és/vagy egy másodlagos világ jelenléte, vagyis a miénktől függetlenül létező, fiktív univerzum (amelybe vagy van átjárás ebből a világból, vagy egyáltalán semmilyen kapcsolat nincs).

A fantasy egyre nagyobb jelenléte miatt a könyvkiadók és a fantasztikum teoretikusai további kategóriákra bontják a fantasy-t, amelyek gyakran átfedésben vannak, sőt olykor erőltetett besorolástípusok. Ennek ellenére mégis jól szolgálják az olvasót, akik „hasonló” műveket szeretnének olvasni. A kategóriák közül a legismertebbeket bontanám ki, elfogadott magyar terminusok híján angol megnevezésekkel:

  • Weird fiction:[12] Ebben a kategóriában szerepel minden természetfeletti elemet tartalmazó, többnyire horrorhoz kötődő fantasztikus történet. Ezt az elbeszélésmódot eredetileg főként a Weird Tales folyóirat szerzőihez kapcsoljuk. S. T. Joshi rámutat, hogy míg az Egyesült Királyságban a „weird” szerzői nem különültek el annyira a fősodorbeli szépirodalomtól, Amerikában szakadék keletkezett a domináns szocialista-realista irodalommal szemben, és a „weird” a szórakoztató magazinok peremvidékére szorult, annak ellenére, hogy a modernizmus forradalmát ígérte.[13] A gótikus rémtörténetektől leginkább a lélektani alaposság és a nem feltétlenül vallási hiedelmeken alapuló borzalmak választják el.

    Példák: Clark Ashton Smith: Gonosz mesék, Robert W. Chambers: A Sárga Király

  • Sword’n’sorcery, heroic fantasy:[14] Kalandos, cselekményes történet, amelynek célja a szórakoztatás, ahol a hősök és ellenfeleik kardforgatók, tolvajok, varázslók. A két megjelölés nem feltétlenül szinonim (utóbbi kimondottan a hős útját, a „Heldenreise” motívumot helyezi előtérbe, egyetlen karakterről szól), bár gyakran van átfedés.

    Példák: Robert E. Howard: Conan-történetek, Fritz Leiber: Kardok és ördöngősség, Poul Anderson: A törött kard, David Gemmell: Legenda

  • Epic fantasy, high fantasy: Ezek a kategóriák sem mindig különböznek, bár egyéni ízlés és kategorizálás szerint lehet polemizálni, ki hova sorol be egyes műveket. Ehhez a csoporthoz sorolható minden olyan fantasy, amely terjedelmét és másodlagos világának kidolgozottságát tekintve jelentősebbnek mondható. Nem csak egy könnyed kaland, hanem a világ (vagy a világ egy részének) sorsát teszi meg tétnek, vagy kalandok nagyszabású sorozatáról van szó (ti. epic itt az elterjedt fordítással ellentétben nem feltétlenül epikust, inkább eposzit jelent). Általában jellemző a jól körülírt mágia, a varázslatosság abszolút jelenléte.

    Példák: J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura, Robert Jordan: A Világ Szeme

  • Low fantasy, gritty fantasy: Vagy a mi világunkban játszódik, vagy egy racionális, hiteles felépítésű másodlagos világban. Többnyire azt jelöli ez a címke, amikor egy történetben sem világmegmentés, sem kaland, sem varázslat nem játszik nagy szerepet; a sajátos fizikai törvények és nem-emberi értelmes fajok sem igazán jelennek meg, a fantasztikum a szereplők számára is meglepő. Ide sorolhatók azok a művek, amelyekben politikai játszmák, háborúk, bűnözés, társadalmi problémák realisztikus, hiteles bemutatása az elsődleges történetmesélési forma.

    Példák: George R. R. Martin: Trónok harca, Joe Abercrombie: A penge maga

  • Dark fantasy: Általában olyan fantasy-t jelöl, amely a horror elemeit is felhasználja, de tisztán elhatárolható a természetfeletti horrortól (a történet fantasy marad, nem pedig történetek sötét, fantasztikus lényekről).[15] Sötét tónusú, gyakran erőszakos vagy félelmetes események jelennek meg benne, hősei pedig nem feltétlenül jó szándékúak, vagy győzelmük egyáltalán nem garantált.

    Példák: Michael Moorcock: Melnibonéi Elric, Clive Barker: Korbács

  • Paranormal romance: Ez önálló piaci kategóriaként csak az utóbbi években vált el a gótikus-romantikus, valamint fantasy-típusú irodalomtól. A dark fantasy ellentéte, ahol a mű világa nem fantasztikus, de fantasztikus lények szerepelnek benne és lépnek kapcsolatba a hősökkel.

    Példák: Stephanie Mayer: Twilight, Kami Garcia – Margaret Stohl: Lenyűgöző teremtmények

  • Planetary romance / Science fantasy: A mű tematikus megközelítésében fantasy, de díszleteiben (tudományosan megalapozatlan) science fiction. Talán a leghíresebb példa a Star Wars, ahol a campbelli monomítosz, mágia (Erő), megmentésre váró hercegnő, lovagok (Jedi), nem-emberi fajok együttesen jelennek meg, mindezt bolygóközi kalandokkal színesítve. A science fantasy jelölhet olyan látszólagos fantasy-t is, amelynek díszleteiben varázslók, lovagok szerepelnek, ám kiderül, hogy valójában a Föld távoli jövőjéről van szó, és a mágia legalább utalás szintjén tudományosan megalapozott (Jack Vance: Haldokló Föld). Ezen a területen zajlik a legtöbb vita arról, mi science fiction és mi fantasy.
  • Urban fantasy: A „vidéki” fantasyhez képest elmozdulás a „városi” felé. Többnyire olyan fantasy-t jelöl, amelyben egyetlen városban játszódik a történet, vagy kortárs környezetben játszódik a Földön, tehát „urbánus” karakterjegyei vannak.

    Példák: Neil Gaiman: Amerikai istenek, Jim Butcher: Pusztító vihar

  • Történelmi fantasy: A történelmi regény és a (mágikus) fantasztikum találkozása. Esetlegesen ide sorolhatjuk az alternatív történelmeket is.

    Példák: Naomi Novik: Őfelsége sárkánya, Susanna Clarke: A Hollókirály

  • Bangsian fantasy: A megnevezés John Kendrick Bangs nevéből ered, és olyan történeteket jelöl, amelyben híres irodalmi vagy történelmi személyek szerepelnek, lépnek egymással (és a hősökkel) interakcióba, többnyire túlvilági kontextusban.

    Példák: Dante Alighieri: Isteni színjáték, Kurt Vonnegut: Áldja meg az Isten, Dr. Kevorkian!

  • Steampunk: Átfedés a fantasy, a science fiction és a tizenkilencedik századot ábrázoló történelmi regény között. A név a gőzgépek korszakára és a cyberpunkra utal. A steampunk ott veszi fel a fonalat, ahol Verne és Wells abbahagyták: olyan alternatív történelemről van szó, amelyben a tizenkilencedik századi mentalitás, divat, esztétika és technológia határozza meg a díszletet. Emellett vagy a fantasy, vagy a science fiction oldalára billen a mérleg attól függően, hogy a teremtett világ mennyiben független a miénktől, létezik-e mágia, vagy a világot benépesítik-e nem emberi lények. Ennek a kategóriának további retrofuturista vadhajtásait is jegyezzük, mint a dieselpunk (negyvenes évek esztétikája, art deco), vagy az enginepunk (hetvenes-nyolcvanas évek esztétikája, „hot rod” kultúra).

    Példák: Brandon Sanderson: A törvény ötvözete, William Gibson – Bruce Sterling: A gépezet

  • Arcanepunk: Ez egy viszonylag új kategória, amelyhez nem is igazán lehet még sok művet rendelni, hacsak nem retrospektív átcsoportosításokkal. Szintén a steampunk egy változatáról beszélünk, de közelebb áll a fantasy-hez, minthogy olyan gépek esztétizálásáról van szó, amelyek mágiával működnek, vagyis olyan világokra vonatkozik a besorolás, ahol mágia és fejlett technológia egy időben léteznek. Ez sokszor videojátékokban jelenik meg (mint a Magitek vállalat a Final Fantasy-sorozatban, vagy a dwemer mágikus gépek az Elder Scrolls-sorozatban), de különböző fantasy-írók már kísérleteznek ezzel az esztétikával.
  • New Weird: A weird fiction iránti érdeklődés huszonegyedik századi újjászületése, de immár a legtöbb modern, kialakult zsáner eszköztárával. A hatvanas évek újhullámában, valamint a nyolcvanas évek groteszk horrorjaiban, a modern (utcai) kultúra és a mitológiák találkozásában is kereshetők a forrásai. Még erősen vitatott, mi tartozik ide.[16]

    Példák: China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás, M. John Harrison: Viriconium

  • Slipstream: A kifejezést először Bruce Sterling használta 1989-ben olyan kortárs művekre, amelyek posztmodern, zsáneren túli, de zsánerelemeket felhasználó irodalmat képviselnek. Maga a kategória nem feltétlenül új könyveket sorol ide, inkább megpróbálja egy helyre gyűjteni az eddig kategorizálhatatlan fantasztikus beszédmódokat, amelyekben metafikció, megfoghatatlan valóság, szinektika, ontológiai szorongás, megbízhatatlan narráció szerepelnek.[17] A fantasy aspektusai itt nem feltétlenül mitikus természetűek.[18]

    Példák: Christopher Priest: A tökéletes trükk, Michael Chabon: Jiddis rendőrök szövetsége

Farah Mendlesohn más taxonómiát használ az alapján, milyen tematikák, megközelítések metszetében található a mű (noha ezek nem fix kategóriák): [19]

  • Portál / küldetés: A portál-típusú történetekben a szereplők kívülről (de nem feltétlenül ebből a világból) lépnek be a fantasztikus világba. A fantasztikum „nem szivárog”, tehát a szereplők átjárhatnak a portálon, de a mágia nem. A portál-típusú történetek lényeges eleme, hogy a belépési pontot megmutassa a mű, vagyis az olvasó számára a fantasztikus világ befogadása, a tanulási folyamat a szereplővel együtt történik meg. Ezek a történetek gyakran küldetés-típusú történetek. Utóbbinak jellegzetessége, hogy a szereplő(k) egyszerű életükből lépnek ki, majd távoli, nagy célokat érnek el.

    Példák: C. S. Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény, Lewis Carroll: Alice Csodaországban, Stephen King – Peter Straub: A Talizmán

  • Immerzió: Más néven: beleélhetőség, átélés. Lényege, hogy mind a főhős, mind az olvasó úgy indul a mű világában, ahogyan az létezik, és a mű fantasztikus elemei magától értetődőek. A szerző nem magyaráz, az elvont koncepciókat utalásokból, szövegkörnyezetből kell megérteni. A történeten belül nem kérdőjelezhetik meg a fantasztikus elemeket, nem csodálkozhatnak rá: ez a mű világában természetes.

    Példák: Mervyn Peake: Titus Groan, Brandon Sanderson: Elantris

  • Betolakodás: Ennél a típusnál a fantasztikum nem magától értetődő, de a szereplőket megszokott környezetükben éri. Ismét, ez nem feltétlenül a való világ, a status quo felbomlása a lényeg. A megváltozott körülményekre reagálnak a szereplők, és megpróbálják elhárítani a veszélyt, konfliktust. Sokszor a szereplők nem is szokták meg a „betolakodó fantasztikumot”.

    Példák: H. P. Lovecraft: Nyarlathotep, H. G. Wells: Világok harca [science fiction]

  • Küszöbön állás:[20] Olyan típusú történetről van szó, amelyben a fantasztikus világ meghívja a főhőst / az olvasót, de ő visszautasítja azt. Sokszor a fantasztikumra való utalás marad csak, az információk visszatartása adja a különösség, a misztikum hangulatát. A leírt történet gyakran általános, valós dolgokat ír le, de a nyelvezettel és más eszközökkel utal rá a szerző, hogy valami nincs rendjén, valahol van valami fantasztikus. Eszköztára lehet az irónia, abszurd is, a fantasy struktúráinak metaforikus-metonimikus kifordítása, a hitelesség és kétkedés közötti egyensúly megtalálása.

    Példák: H. G. Wells: A kőfal ajtaja, Christopher Priest: A tökéletes trükk

Láthatjuk tehát, hogy többféleképpen bonthatjuk szét és értelmezhetjük a zsáner egészét, de érdemes észben tartani, hogy ezek mind korlátokat szabnak, egyes művek pedig átjárhatnak egyik „skatulyából” a másikba, nem csak a fantasy alzsánerei között, hanem azon túlmutatóan is.

A fantasy definiálása után tényleges feltérképeznivaló már csak az egyes művek jelentősége lesz, és persze az örök kérdés: milyen motivációk vannak a fantasy-irodalom megszületése és olvasása mögött?

Hogy miért alakult ki a modern fantasy, ennek több okát is lehet sejteni. A fősodorbeli irodalmi művekből fokozatosan tűntek el a fantasztikus elemek, a világ tudománya egyre nagyobb iramban magyarázta meg a megmagyarázhatatlant, az ember viszont szerette a rejtélyes dolgokat. Erre adott választ talán a fantasy. Moorcock vitatkozik Lovecraft kinyilatkoztatásával, miszerint a tudomány megöli a művészetet; éppen ellenkezőleg: szétszedni egy történetet (vagy az emberi lelket) komponenseire, ez csak felerősíti a hatást.[21] Ballardot idézi: „Úgy érzem, a fantasy-író egyik ismert szokása, hogy olyan képeket és ötleteket válasszon, amely elméje belső tájképét tükrözik, az olvasónak pedig ezen a szinten kell interpretálnia [őket]”.

Ugyanakkor a huszadik század háborúi megmutatták, hogy állandónak hitt értékek tűnhetnek el, világunk arculata pedig egyre gyorsabb iramban változik, így a megalkotott világok stabilitást, rendszert, megismerhetőséget nyújtanak a valódihoz képest. Egy fantasy belső logikai felépítése, világának működése viszont másfajta, elvont tanulási folyamatot indít az olvasóban.

Anthony Burgess írja a Titus Groan előszavában: „[a] megalkotott világ nem jobb, nem is rosszabb a miénknél: egyszerűen más”. Amikor arra keresi a választ, miért nem emlegeti az irodalomtörténet Mervyn Peake munkásságát, ez a következtetése: „nem foglalkozik faji, társadalmi vagy szexuális kérdésekkel, nem feszegeti a modern öntudat határait, inkább hátra néz, nem pedig előre. Könyvei az egyéni képzelőerőt táplálják; nem az a céljuk, hogy előbbre vigyék a művészetet.”[22]

Mervyn Peake óta viszont a fantasy-írók elkezdtek foglalkozni faji, társadalmi és szexuális kérdésekkel, még ha a művészet előrébb vitele itt azt is jelenti, hogy mindezek a gondolati anyagok visszafordulnak a mítoszokhoz, lovagregényekhez (ahogy azt Baudrillard megsejtette: a művészet elkezdi felgöngyölíteni önmagát), de persze ennél jóval gazdagabb tematikáról van szó.

A fantasy végtére is bármit befogad. A regény nyelvén zárt, önmagában értelmezhető eposzt, kalandot, példabeszédet írni: ez ennek a zsánernek a lényege. De vajon a fantasy-irodalom tényleg az elveszett mesék, eposzok, mítoszok hiányát hivatott betölteni?

Ennek megválaszolásához érdemes lesz megvizsgálni, milyen forrásokból dolgoznak az egyes fantasy-írók, és hogy hogyan alakulnak át ezek az emberi civilizációval egyidős történetmesélési formák a modern írók kezében – a kérdés viszont részemről továbbra is retorikai természetű marad.

 

[1] Ursula K. Le Guin, On Despising Genres = The Birthday of the World, New York City, HarperCollins, 2002, [ebook mell.] (Letöltve: 2014. április 24.)

[2] Ursula K. Le Guin, „Some Assumptions about Fantasy”. Előadás. BookExpo America, 2004. július 4. http://www.ursulakleguin.com/SomeAssumptionsAboutFantasy.html (Letöltve: 2014. április 24.)

[3] Ursula K. Le Guin, Plausibility in Fantasy. To Alexei Mutovkin: An open letter. http://www.ursulakleguin.com/PlausibilityinFantasy.html (Letöltve: 2014. április 24.)

[4] Művészet-e?, Endless.hu, s.a. http://www.endless.hu/old/?rovat=zona&cikk=muveszet_long

[5] Szarka Károly, Miért fél az irodalom a sárkányoktól?, FÉLonline.hu, 2014. április. 25. http://felonline.hu/2014/04/25/miert-fel-az-irodalom-a-sarkanyoktol/ (Letöltve: 2014. április 28.)

[6] Gene Wolfe: A kínvallató árnya, ford., szerk. Kleinheincz Csilla, Bp., Delta Vision, 2006 (A képzelet mesterei), 5.

[7] Lásd MesterMűvek sorozat (Delta Vision)

[8] Oxford Dictionaries. http://www.oxforddictionaries.com/definition/english/fantasy (Letöltve: 2014. április 24.)

[9] The Encyclopedia of Fantasy, szerk. John Clute, John Grant, Orbit, 1997.

[10] Tzvetan Todorov: Bevezetés a fantasztikus irodalomba, Bp., Napvilág, 2002, 30–31.

[11] Michael Moorcock, Wizardry and Wild Romance, MonkeyBrain Books, 2004, 26.

[12] Rémtörténet, különös, természetfeletti történet. Lásd S. T. Joshi, The Weird Tale, Wildside, 2003.

[13] A Literary History of Weird Fiction: An Interview with S. T. Joshi, Former People, 2013. október 30. http://formerpeople.wordpress.com/2013/10/30/a-literary-history-of-weird-fiction-an-interview-with-s-t-joshi/ (Letöltve: 2014. április 28.)

[14] Kard és varázslat, kard és boszorkányság.

[15] The Encyclopedia of Fantasy, szerk. John Clute, John Grant, Orbit, 1997.

[16] Bővebben erről lesz még szó a 7. fejezetben, további tanulmányok: The New Weird, szerk. Ann VanderMeer, Jeff VanderMeer, Tachyon, 2008.

[17] Gregory Frost, Reading the slipstream = The Cambridge Companion to Fantasy Literature, szerk. Edward James, Farah Mendlesohn, Cambridge, 2012.

[18] Kitágítva ezt a kört a fantasy körébe hívhatjuk meg a mágikus realizmus műveit, vagy az olyan koncepcionális fantasy-történeteket, mint Edwin A. Abbott Síkföld című regénye, amely egy kétdimenziós mértani világot ír le. Vö.: Jorge Luis Borges: Bábeli könyvtár.

[19] Farah Mendlesohn, Rhetorics of Fantasy, Wesleyan, 2008.

[20] Erdeti angolban a négy kategória: Portal-quest fantasy, Immersive fantasy, Intrusion fantasy, Liminal fantasy.

[21] Michael Moorcock, Aspects of Fantasy = M. M., Elric of Melniboné and Other Stories, London, Gollancz, 2013, 343–344.

[22] Mervyn Peake, Titus Groan, Pécs, Alexandra, 2008. 12.